Terítéken az életem - Jó étvágyat!!!
Ahhoz képest, hogy mennyit tököltem ma a bankban, végül egész jól alakult a napom. Miután meglátogattam Moncsit és Viktor babát, hazajöttem és bedöglöttem az ágyba aludni. Nagyon furcsán érzem magam, zsibbad a testem és nem vagyok ura önmagamnak. Mintha folyamatos kábulatban lennék... Kicsit ijesztő.
De aztán Brigihez lementem a patakpartra, kifeküdtünk a fűbe egy barátjával, Krisztiánnal. Beszélgettünk, jó volt. Igazi felüdülés:) Időközben elgondolkoztam, hogy vajon miért gondolkozom annyit? Robi azt mondta nekem, hogy túl sokat agyalok dolgokon, ahelyett, hogy sodródnék az árral, az élettel. És igaza van... Ha mindent annyiszor meggondolok, ahányszor én jónak látom, akkor már rég elúszott mellettem a lehetőség, akár rossz, akár jó. Az élet nem válogat, az idő véges, a pillanatok meg aztán tényleg nagyon gyorsan tovaszállnak. El kell fogadnom a tényt, hogy bármennyire is próbálok ellenállni a rossz dolgoknak, azok így is úgy is bekövetkeznek. Akkor már inkább egy csokorba fogom az egészet, jót, rosszat, és megeszem, amit az élet főzött nekem. Mindenki egyedi, mindenkinek más döntése vannak, másként áll hozzá az élethez, de végül úgy is azt eszi meg, amit a tányérjára rak. Kiválogathatom azt, ami nekem nem ízlik, de meg kell kóstolnom ahhoz, hogy tudjam, mi az, amit nem szeretnék. És ez így van rendjén. Mostantól inkább magamhoz ölelem az életet, minthogy ellökném magamtól.
Szeretem a váratlan fordulatokat, a kalandot, a szokatlan helyzeteteket, a szokott helyzeteket, szeretem a barátaimat, az izgalmat, a családot, de még az idegeneket is. Rajtam áll, hogy kit ismerek meg, és kit nem, minden ember egy ajándékcsomag, tele gondolattal, véleménnyel, érzésekkel. Nem vagyok isten, de még csak több sem egy egyénnél, hogy megtehessem azt, hogy ellököm magamtól a lehetőségeket. Ember vagyok, és olyan gazdaggá teszem az életem, amennyire csak tudom. Az pedig, hogy mit fogadok el és mit nem, csak rajtam áll. De hogy el tudjam utasítani, előtte el kell fogadnom...
De aztán Brigihez lementem a patakpartra, kifeküdtünk a fűbe egy barátjával, Krisztiánnal. Beszélgettünk, jó volt. Igazi felüdülés:) Időközben elgondolkoztam, hogy vajon miért gondolkozom annyit? Robi azt mondta nekem, hogy túl sokat agyalok dolgokon, ahelyett, hogy sodródnék az árral, az élettel. És igaza van... Ha mindent annyiszor meggondolok, ahányszor én jónak látom, akkor már rég elúszott mellettem a lehetőség, akár rossz, akár jó. Az élet nem válogat, az idő véges, a pillanatok meg aztán tényleg nagyon gyorsan tovaszállnak. El kell fogadnom a tényt, hogy bármennyire is próbálok ellenállni a rossz dolgoknak, azok így is úgy is bekövetkeznek. Akkor már inkább egy csokorba fogom az egészet, jót, rosszat, és megeszem, amit az élet főzött nekem. Mindenki egyedi, mindenkinek más döntése vannak, másként áll hozzá az élethez, de végül úgy is azt eszi meg, amit a tányérjára rak. Kiválogathatom azt, ami nekem nem ízlik, de meg kell kóstolnom ahhoz, hogy tudjam, mi az, amit nem szeretnék. És ez így van rendjén. Mostantól inkább magamhoz ölelem az életet, minthogy ellökném magamtól.
Szeretem a váratlan fordulatokat, a kalandot, a szokatlan helyzeteteket, a szokott helyzeteket, szeretem a barátaimat, az izgalmat, a családot, de még az idegeneket is. Rajtam áll, hogy kit ismerek meg, és kit nem, minden ember egy ajándékcsomag, tele gondolattal, véleménnyel, érzésekkel. Nem vagyok isten, de még csak több sem egy egyénnél, hogy megtehessem azt, hogy ellököm magamtól a lehetőségeket. Ember vagyok, és olyan gazdaggá teszem az életem, amennyire csak tudom. Az pedig, hogy mit fogadok el és mit nem, csak rajtam áll. De hogy el tudjam utasítani, előtte el kell fogadnom...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése