- tamazonasz -

Leesett az első hó. Valószínűleg úgy sem fog sokáig tartani, órák múlva szürke latyak lesz az utakon, nem lesz benne több öröme az embernek, mint taposni a sárban, amit okozott. De amíg ez nem következik be, még el lehet gyönyörködni a festői tájban. Szívemből szeretem a természetet, ez sosem volt számomra rejtély, és mindig igyekszem elfogadni úgy, ahogy van, amilyen arcát éppen mutatja. Most kicsit hideg van, vizes a föld és nem sok jót sugall a holnapról. Ahogy szomorodik a táj, én úgy leszek egyre boldogabb. Napról napra, percről percre érzem, hogy egyre jobban megéri várni, egyre jobban megéri szeretni, egyre jobban megéri szeretve lenni. A természetben talán az a legszebb, hogy sosem lehet tudni, mikor mi következik... Az embereknél pedig fordítva. Mindig mindenre megvan a lehetőség.

Az a legjobb ebben a rémségben, hogy tudom, nem érhet hozzám. Ez olyan, mintha a horrorházában ijesztgetnének, de én nem húzódnék el, hanem erőt vennék magamon és tudomásul venném, hogy ez csak egy játék. Bármilyen félelmetes is kívülről ez a szörny, belül igazából a légynek sem ártana. Azt hiszem, mint mindenkinek, nekem is megvan a magam fantazmája, aki néha riogat. Viszont még soha nem törődtem vele. Úgy gondolom, hogy a féltékenység nem tesz jót senkinek. Szerintem aki azt állítja, hogy ő nem szokott féltékenykedni, az mondhat igazat, de aki azt mondja, hogy még soha nem volt féltékeny, az hazudik. Nem mindegy, hogy féltünk valamit, vagy féltünk valamit és tettleges döntéseket is hozunk. Természetesen a zöld szemű szörnyeteg ott ólálkodik körülöttünk, legyen szó bármiről, de ha nem veszünk róla tudomást, vagy nem ijedünk meg tőle, akkor nem árthat. Mégis ki haragudna azért, ha nem akarok elveszteni valakit? Ez egy érzés, ez lélekből jön, nem pedig egy "csinált" valami

Tegnapra ezt: Mára ezt: Holnapra ezt:

"Mi dolgunk a Világon? Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért..." "Nem sokat segít a perzselő homokba dugott fej. Attól még ugyanott, ugyanakkor, ugyanaz marad a hely. A szék kihűlt már... nem tart fent több embert a hátán, s az ablak is zárva; Csak egy kis kosz hever a földön árván..." "Szél kele most, mint sír szele kél, s egy lebegő rémalak inte felém..."

Para los otros

Azon gondolkoztam, hogy vajon meddig, és milyen mértékben változik az ember? Én meddig fogok? Mi mindent fogok még később rossznak gondolni, amit ma jónak, vagy jónak gondolni, amit ma rossznak? Idővel mindig rájövök, hogy ami rossz történt, annak is vannak jó hatásai az életemre. Ez szabályszerű és erre már régen rájöttem, így nem esek kétségbe, ha valami balul üt ki, vagy valamit elrontok. Minden bukásból lehet tanulni valamit, valami fontosat. Így egy fokkal könnyebb elfogadni a rossz napjaim miértjét. Az jutott eszembe, hogy nagyképűség lenne azt állítani, hogy "kész vagyok". Hogy innentől kezdve már nincs mit csiszolódnom, nincs mit fejlődnöm, pedig így érzem. Bár én mindig minden pillanatban ezt gondoltam. Emlékszem, amikor oviban ültünk az ebédlőasztalnál, és teljesen meg voltam elégedve a rajztehetségemmel. De ahogy néztem a többiek pálcikaembereit, én azon gondolkoztam, hogy az én emberemnek a kezén miért 5 hurkaalakú ujj van, miért nem csak egy nagy mancs az egész,

Amikor az ember életét megbolygatja valaki, az egy olyan csodálatos érzés... Szeretem, hogy van nekem, szeretem, hogy lehetek neki, és ezért szeretem az életet is.

Félelmetes, hogy milyen összetett az emberi agy. És mégis egyszerű. Annyira, hogy sokan nem veszik észre, hogy az álmaikkal nem a jövőt látják, hanem a múltat. Vannak, akik tényleg nem jönnek rá az összefüggésekre álom és valóság között... Pedig annyira egyértelmű! Az utóbbi héten egyszer sem emlékeztem arra, hogy mit álmodtam. Mivel megint előjött az insomniám, minden éjjel hajnali 2-kor felébredtem, és fent maradtam, míg fent maradtam. Volt, amikor vissza tudtam aludni 4-kor, de volt, hogy az ébresztőig csak fetrengtem és dobáltam magam össze-vissza. Ma este is sokszor felébredtem, de ennek már más az oka, és nem az inszomnia. Viszont, emlékszem az álmaimra. Az összesre. Mind a háromra, illetve négyre. Nem írom le az egészet. Ott volt például az a buszsofőr , akitől megkérdeztem, hogy jó irányban megyek-e egyáltalán, ha el akarok jutni xy pontba. Természetesen az ellenkező irányba szálltam fel, így el kellett mennem a végállomásig, ahol is a buszsofőr elkezdett velem haverkodni, me

Tétlen idők tengerében, halvány, néha hideg fényben fürdött meg a gondolat, hogy újra itt vagy, hallhatom a hangodat. Csak a jók hisznek a jóban, izzó kőként hasalnak a hóban, és ők sohasem érthetik, hogy a gonoszság honnan vétetik. Csak a jók várják a megváltást egy kristálytiszta égi lénytől, hogy kilépve az égi fényből megáldja a szíveket. Reményvesztett híveket, ráncba gyűrött hiteket toloncolt ki a földi mámor, ki, a mennyei tisztaságból. Bűnös vagyok, ízig-vérig bűnös. Ami csak áldott, nekem hűvös, és nem tehetek róla, de ha próbára tesz az élet, nekem nehéz lesz a végzet… Nem fogom a szívemet lanyha borba eskedezve fojtani, s nem hagyom az érzelmeim éjjelente magányomba omlani. Bűnös vagyok, ízig-vérig romlott, de szívemen, amit a szám mondott; Csak a jók várják a megváltást egy gyémánt színű égi lénytől. Ami nekem kell, itt van nálunk: vérből, csontból, hússá válunk. Emberként a Föld gyermekei let

Hol vagyok? Hová tart az élet, s hol vár rám a végzet? Földet talpam alatt nem lelek, s számmal is csak semmiséget ízlelek. Tág pupillám feketelyuk, melybe mélyen folyik foton tenger, s mely nemsokára megtelik a végtelennel. Történelem lesz a jövő, apró szilánk; jelen lesz a múltunk, mely ott vár miránk. S a tükör csak egy illúzió, mi is csak egy egész vagyunk, Mégis, egész képet csak egységben alkothatunk. Homályba így vész  minden árva élet, hisz egymagadba halsz, ám együtt érünk véget. Végre szemem csukva, s látom, minden mit lát, csak álom. Elmúlt minden képzelet a fénnyel, mert képzeletben élünk minden nappal, s éjjel.

Navarro fue un guerrero talentoso. Su pueblo se quedó despoblado cuando todavía era bebé. Su padre, Falkir fue el traidor y el pueblo Igava desapereció a causa de él. El otro pueblo educó a Navarro, donde no le querían. Pasaba su tiempo sólo y estudió en la escuela de mercenarios. El maestro que enseñaba artes marciales se fijó en el aptitud de Navarro y empezó a ocuparse de él. Así el niño se convertio en un mazo fuerte. Cuando Navarro se dio cuenta de que tenía mayor fuerza que los otros, se volvio más confiado. Se enamoró de una chica que tenía la herencia de ilusión. Esta chica se puso ambarazada de él. Pero, el otro día vio una adivinación. Esa le dijo que Navarro va a matar a ella y a su hijo. Eva, la chica, emigró de su pueblo para evitar el prejudicio. Navarro no supo, qué ocurrió con su cariño, por eso fue en pos de ella, para protegerla de los peligros posibles. La encontró demasiado tarde. Alguien evocó un demonio en el cuerpo de Eva. El espíritu de la mujer era incapa

A cím már előbb megvolt, minthogy elhatároztam volna, hogy miről írjak most. Igazából a cím elmond mindent. Nem ezt érdemeltem. Azok után, hogy akkor is visszafogom magam ha gyilkolászós kedvemben vagyok, nem a legjobb barátaimat fogom leszidni, gondoltam cserébe én is valami hasonlót fogok kapni. Vagy legalább egy olyan biztonságot, hogy tudom, ha megkérdezem mi baja van, nem üvölti le a fejemet és hagy ott faképnél és csapkod mellettem egész nap, hanem megmondja hogy hagyjam békén, mindezt kulturáltan. Némileg. Tényleg csak némileg. Kiabálhat, de akkor ne beszéljen pl csúnyán. Vagy beszéljen csúnyán, de akkor ne kiabáljon, nem? Valahogy kicsit kontrollálni kéne az indulatokat, mert szerintem nem ezt érdemeltem.

Nem sokat takar a valóságból a perzselő homokba dugott fej, Attól még ugyanott, ugyan akkor, ugyanolyan marad az a hely… A szék, amely kihűlt már, nem tart fent több embert a hátán, s az ablak is zárva… Csak egy kis kosz hever a földön árván. Egy pár szem, ami megmaradt rajta, arca már a múlté, elkopott, és nincs már keze, se lába, öröklétre homályába kárhozott. Összedőlt a mindenség s az álom vár, kifacsart lelke tócsában hever. Rabszolga módra egy-két-„há”-ra Önmegbánó bólét kever. Hasogat a múlt, hasogat a fejfájás, Porba tipor minden embert a felvillanó elmúlás. Ő nem nyitja ki többé az ajtót, inkább kulcsra zárja a bilincset, A kulcsot kihajítja az ablakon, majd arról is letöri a kilincset. Talán eltelt közben ezer év is, még sem kell a kenyér, sem a bor, Egyedül a szíve sajog, csak az szeret mindenkor.

Jó hír: Ma megettem reggelire egy joghurtot, aztán ettem egy rántott húsos szendvicset, aztán egy home made szendvicset, aztán ebédeltem, aztán ettem még egy adag popcorn-t, meg este egy kürtöskalácsot (jobb híján), éééééés híztam reggel óra másfél dekát :D:D:D