- tamazonasz -

No igen. Azon már túl léptem, hogy az életben mégis hol van az igazság? Vagy hogy létezik-e egyáltalán? Nem mintha sokra jutottam volna a múltbéli kétkedéseimmel, de ezt félre téve úgy döntöttem, tovább lépek ezen a témán, és nem csámcsogok rajta többet. Egyébként is... Míg én egy helyben toporgok és azon gondolkozom, hogy "mitévő legyek", vagy "hogyan tovább", szépen lassan elhalad mellettem egy csomó érdekes dolog, amire akár fel is figyelhetnék, de nem teszem. Olyan apróságokról beszélek most, amik a mindennapjaim fényét emelik amellett, hogy elfojtják a bennem felgyülemlő gondolatok indulatait. Pár napja említettem Kedves Emberemnek, hogy egy-egy mosoly milyen hatásos belépő lehet egy ember életébe. Még ha nem is tart sokáig, de a jó időben eleresztett mosoly egy életre felvidíthatja az embert. Valószínűleg ez nincs mindenkinél így, de aki olyan, mint én és érzékeny az érzésekre, vagy a pozitív hullámokra, kisugárzásra, az tudhatja, hogy miről beszélek. Sosem

"S ők látják azt, az anyagba leszálltak, amit én nem látok, ha vallani kell." József Attila - A Dunánál (részlet) Azon gondolkoztam valamelyik nap, hogy vajon meddig nőhet még az univerzum, és egyáltalán milyen az, ha nincs határ? Ha olyan ténnyel kell elszámolnunk, amit emberi ésszel nem lehet felfogni, akkor nincs tovább, akkor ott a vég. Ha a mennyország fölött ott az ég, akkor miért nem láthatjuk? Vagy ha az ég még a mennyország alatt van, milyen messzire kell menni, hogy elérjük az örök boldogság országát? És ki mondta, hogy a pokol a föld alatt van? Keresztül kasul összefúrták már a bolygót, de az ördög nem mutatkozott meg soha sem. Így hát azt gondolom, hogy az ember, amennyire ezt lehet mondani, magában tárolja egy egész univerzumát, egy egész világot, a végtelent a legkisebb anyagban, ami már nem is létezik. Az ellentétek bekebelezik egymást, mint két jó barát, így az örök és a soha, a pozitív végtelen és a negatív végtelen, a fekete és a fehér, az élet és a