Lelkesítő pillanat, vadászd le.
Néha annyira bennem van a vágy, hogy valami olyat írjak, ami nagy igazság, titok, segítség másoknak, de aztán rájövök, hogy mint mindenki más, én is segítségre szorulok. Kezdve onnan, hogy minél előrébb jutok az évekkel, annál távolabb érzem magam a végétől, egészen addig, hogy míg egyik pillanatban úgy érzem, hogy a csillagos égig szárnyal a szívem, a másik pillanatban már lerombolta ezt a képet valami. Mert valami mindig van. Nem értek dolgokat, miért történnek. És nem értek embereket, hogy miért olyanok, amilyenek. És én milyen vagyok? De tényleg. Kinek szúrhatom a szemét annyira, mint nekem egyesek? Ki az, akit barátnak hiszek és mégis hátbatámad? Tudom, hogy van ilyen. Csak nem tudom, hogy ki az. És amikor ott a pillanat, ami szép... Akkor jönnek elő ezek az emberek. Meg ezek az érzések. Fojtogató. Rohadt nehéz fókuszban tartani az agyat. Szerintem egy idő után lehetetlen is. Azt mondják, "ne foglalkozz vele", "egyik füleden be, másikon ki", holott ők