- tamazonasz -

Csupán két dolgot szeretnék most elmondani. Az egyik, hogy este, mikor mentem haza, nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam a metrón. Először aki észrevette, megijedt, hogy esetleg rajta nevetek, de aztán megkönnyebbülve konstatálták (remélem), hogy csak magamban mosolygok. És tényleg. Bámultam a földet és hallgattam a zenét. Nagyon tetszett. Ilyenkor kisfilmek mennek lelki szemeim vetítő vásznán és néha jó, néha izgalmas, néha vicces jelenetek tárulnak elém. Most vicces volt, ezért tört ki belőlem a nevetés. Aztán leszálltam és még mindig szólt a zene. Szinte mint a katonák, úgy lépkedtem előre, ritmusra. A buszmegállóban táncolni kezdtem. Nem feltűnően, de rendesen megjárta a karom és a lábam a maga tánc mozdulatait. Míg a csillagos eget szimatoltam (mert hogy annak is van illata!), aztán egy határozott mozdulattal lebukott a kobakom és a földet pásztáztam, arra gondoltam, talán szétnézek, mi zajlik körülöttem. Semmi változás. Még mindig zombik álltak körülöttem. És ész

Szeretek írni az álmaimról. Nem azért, mert olyan nagy örömömet lelem abban, hogy a gép előtt ülve nyomkodom a betűket, akár lapra is vethetném őket és rejve maradhatnának mindenki elől. Sokkal személyesebb lenne és ez a fajta "misztikum" megmaradna az én titkomnak. De ha már így hozta a sors, legyen az bármi is, megosztom azokkal, akik valamiért idejönnek látogatóba és elolvassák a soraimat. Fogalmam sincs, hogy kik olvassák, nagyjából ide tudnám sorolni a családomat és a közelebbi barátaimat, ismerőseimet, de néha kapok egy-egy visszajelzést távolabbi, tőlem távolabb álló emberektől, akik olvassák és akaratomon kívül, nekik is tudtam adni valamit, amire lehet, hogy épp szükségük volt. Vagy azért, hogy belekössenek és véleményt nyílvánítsanak róla, vagy azért, hogy egyetértsenek. Vagy adok valami plusszt, vagy épp kizökkentem őket az aktuális gondolataikból és más felé terelem őket. Nem szándékos, de mégis az. Bár legtöbbször valami felismerést osztok meg veletek, ami va

11:10-kor keltem, a reggelem/délelőttöm mégis félálomban, fájdalmak közepette töltöttem. Nincs rosszabb, mikor egy lányt elér a felfázás tűhegyes érintése. Ökölbe szorítja szögesdrót kezét és belülről marcangol, mint aki ki akarja ásni magát. Egy szörny, aki csak az elménkben létezik, de jelenléte érzékelhető... Persze az is lehet, hogy simán csak egy gyulladás. De az olyan snassz. Szóval míg azon töprengtem, hogy ma éljek, vagy haljak, rájöttem, hogy így is-úgy is érezni fogom a fájdalmat. Ha könnyeimbe burkolózva nyöszörgök a paplan alatt, csak a fájdalomra koncentrálva, ellopok magamtól egy értékes napot. Inkább teszem a dolgom és megpróbálom én felemészteni az érzést, ahelyett, hogy az emésztene fel engem. Sok tekintetben furcsa a felfogásom. Vannak szituációk, amikor hirtelen megvilágosodik előttem valami. Mintha felkapcsolnák a lámpát és olyankor úgy érzem, mintha egy új fejezete nyílt volna az életemnek. Ilyen ez a felfázás is. Tulajdonképpen ez nem egy aktuális döntésem, e

"Kedves Nauzika!" ... kezdeném a naplóbejegyzésemet. De olyan régen írtam a naplómba, hogy szinte félek belenézni. Vajon mit tartogathat az utolsó teleírt oldal? Akkor éppen boldog voltam, vagy éppen nem? Lehet, hogy meguntam a saját csiki-csukámat, hogy egyszer tökéletesen elégedett vagyok magammal, egyszer meg inkább le sem írom, hogy mit gondolok. Vagyis hogy de, de az meg nem túl szép.  Aztán most, hogy ezeket a szavakat püfölöm a blogomba, rájöttem, hogy ezek a hangulatingadozások teljesen normálisak. Mi vinné előre az életet, ha nem az állandó változás? Ha nem kellene vitába szállnom magammal folyamatosan, hogy az előző bejegyzésemben mit gondoltam újra, miről változott meg a véleményem, akkor lehet, hogy még az első oldalon tartanék. "Kedves Nauzika! Te vagy az új naplóm, neked fogok írni, amíg engeded. Én Siklósi Tamara vagyok." ... és vége. Mert hogy ez vitathatatlan. Én Siklósi Tamara vagyok, és ennyi. Nincs véleményem semmiről. Nincsenek problém