- tamazonasz -

Olyan kevés ember képes kivívni mások tiszteletét...

Kedves Naplóm... - kezdeném el megint, mint oly sokszor a sztorizgatást egy száraz, jó illatú papíron. Sajnos most hiába nézegettem órákon át azt az üres könyvet, valamiért nem jött az ihlet. Nem akarom leírni, hogy heló, minden rendben van velem. Nem arra való. Azt sem akarom leírni, hogy mikor keltem, és miért vagyok hulla fáradt. Nem érdekel. Ahogy az sem érdekel, hogy mivel szívatnak a tanárok, vagy mivel idegesítenek fel. Jobb nem is beszélni róla, elég ha nap közben cseszegetnek. De mégis, annyi gondolat van a fejemben, hogy néha (persze mikor tökre nem alkalmas) oldalakat tudnék teleírni a naplómban. Az ihlet mindig akkor száll meg, mikor a legkevésbé számítok rá. Tulajdonképpen az is megfordult a fejemben, hogy azért nem akarok (vagy nem tudok) naplót írni, mert unom saját magamat ismételgetni. Azok, amik említésre méltóak, már délután/este szóba kerülnek, mikor beszélgetek Kedves Emberemmel. Mióta együtt lakunk, úgy érzem, mintha az egész lakás egy hatalmas kincsesbánya lenne,