- tamazonasz -

HARC A NAGYÚRRAL Megöl a disznófejű Nagyúr, Éreztem, megöl, ha hagyom, Vigyorgott rám és ült meredten: Az aranyon ült, az aranyon, Éreztem, megöl, ha hagyom. Sertés testét, az undokot, én Simogattam. Ő remegett. »Nézd meg, ki vagyok« (súgtam néki) S meglékeltem a fejemet, Agyamba nézett s nevetett. (Vad vágyak vad kalandorának Tart talán?) S térdre hulltam ott. A zúgó Élet partján voltunk, Ketten voltunk, alkonyodott: »Add az aranyod, aranyod.« »Engem egy pillanat megölhet, Nekem már várni nem szabad, Engem szólítnak útra, kéjre Titokzatos hívó szavak, Nekem már várni nem szabad.« »A te szivedet serte védi, Az én belsőm fekély, galád. Az én szivem mégis az áldott: Az Élet marta fel, a Vágy. Arany kell. Mennem kell tovább.« »Az én jachtomra vár a tenger, Ezer sátor vár énreám, Idegen nap, idegen balzsam, Idegen mámor, új leány, Mind énreám vár, énreám.« »Az egész élet bennem zihál, Minden, mi új, felém üget, Szent zűrzavar az én sok álmom, Ne

Múltkori álmomat tovább boncolgatva (most kicsit rövidebben) arra a következtetésre jutottam, hogy valahol belül félek a magánytól. Valószínűleg minden ember fél, aki nem, az nem százas. Nem azért, mert minden jel arra mutat, hogy rövid időn belül egyedül fog maradni és senkije nem lesz, akire számíthat, hanem azért, mert az élet kifürkészhetetlen és bármikor történhet bármi, ami folytán nehéz helyzetbe kerülhetünk. Ismerek valakit, aki igen egyszerűen elhappolta az életét, szerelmet, barátokat, egész társaságot veszített el azért, mert fél valamitől. Annyira ragaszkodott egy személyhez, hogy minden apró (jelentéktelen) történést támadásnak vett és ő kőkeményen ellenszegült egy látomással szemben. Nem mintha sajnálnám, megdolgozott a jelenlegi állapotáért és nem egy lehetőségnek fordított hátat. No meg aztán fogalmam sincs, hogy mi van vele, lehet, hogy most sokkal jobban érzi magát, de az elmúlt események után már nem is érdekel. Csupán példázni jó vele, hiszen megtörtént, nem is olya

Első próbatétel Az ember azt hinné hogy egy idő után bármit képes elfelejteni. Minél jobban akarja, annál nehezebb. Minél többször gondolok arra, hogy bárcsak elfelejthetném azt a sok megpróbáltatást, amit miatta kellett átéltem, annál jobban belegabajodom abba a sűrű tüskebokorba, amiben elvileg mozdulatlanul kellene állnom/lógnom. Valami mégis mindig visszahúz. Időnként. Napról napra új képpel jelenik meg előttem az a gyilkos nemtörődömség, amivel ő kínzott. Igen, valószínűleg kitaláltátok már, hogy kiről van szó: Imanolról. Álmomban ma megint más alakban jelent meg előttem. Nem láttam az arcát, és ő sem az enyémet. Valami visszatratott attól, hogy megmutassam magam neki. Egy ócska gáton ökörködtek a haverjaival, én pedig azonnal felismertem. Ő nem ismerhetett fel, hiszen aligha emlékszik egy lányra, aki egykor jelentett számára valamit. Nekem jött. Fájt. Liluló oldalam belesajgott a már îgy is viharverte rongyom alatt, és ő esedezve kért tőlem bocsánatot. Két karomat páncélként,

     Ahogy sorra mennek el mellettem az emberek a folyosón köszönés nélkül és anélkül, hogy bármiféle hajlandóságot mutattunk volna az egymással való ismerkedésre 1,2,3,4,5 év alatt, eszembe ötlik mindig egy arc. Imanolé. Habár a végkifejlet nem úgy alakult, ahogy terveztem és nem tudtam őt megtartani barátomként, mégis gyakorta felemlegetem magamban. Sokat köszönhetek neki, nem is sejtheti, hogy mennyit. Naivságom miatt úgy gondoltam, hogy mi még lehetünk barátok azok után, hogy összetörtem a szivét és nem gondoltam bele, mi lesz akkor, hogy ha majd annyi idő után én megkeresem, feltépem a sebeit és ő majd megpróbálja újra kezdeni. Még mindig vallom, hogy ami elmúlt, az nem véletlen múlt el. De őszintén most nem is erről akartam volna beszélni...   Hanem arról, amit köszönhetek neki. Az egyik legfontosabb dolog ebben az iskolásdi dologban az, hogy az embernek egyel több, jobb esetben hatszázszor több lehetősége nyílik megismerni azokat az embereket, akikre élete végéig támaszko