Elvarrott szál

Az az érzés, ami elvált nőkén fojtogat leírhatatlan. Az a nagy büdös helyzet, hogy valahol szeretem a "régi" társamat. Mert miért is ne szeretném? A gyerekeim apja. De nem is szinte, hanem már biztosan tudom, hogy nem vagyunk egymásnak valók. Miért nem mondtam korábban? Miért mentem hozzá? Minek kellett gyereket szülnöm? Talán azért, mert egy anya nem úgy gondolkozik, mint egy feleség. És egy feleség, mint egy barátnő. A nő annyiféle lehet. És lesz is. És sosem lesz az, aki volt, mert folyamatosan /átalakul/ megújul. Ez vagyok én. Ez a nő. Hogy a nagytöbbség, vagy akárki más hogyan működik, azt nem tudom. Vagy, hogy ki mit vall be magának. Tudom, mert ismerek másokat is hasonló cipőben, kevésbé szar szituációban. De az enyém az kifejezetten peches és akkor most degradáltam a helyzetemet...
Szóval minden rendben Robival. Szerintem szépen el tudunk válni. Elfogadta, hogy ez így tarthatatlan és bár azt látom, hallom, hogy másoknak (akik kérdezik és beavatja őket) nem azt adja át, ami szerintem az igazság, ki tudok bélkülni én is az adott helyzettel. Ugyanis nem tudjuk elmondani a kíváncsiskodóknak. Van hivatalos álláspont, amit mondunk, vagyis mondok, ennél többet nem kívánok megosztani másokkal. Magánügy. És sem Robi, sem a saját tekintélyemet nem kívánom jobban rombolni ennél. A lényeg a világ felé: nem működőképes. Kész.