Szerelem, ami fáj

 A facebookot böngésztem....

Aztán egyszer csak megláttam egy nagyon ismerős képet. A férfi, akit szeretek, kiposztolt valamit... Miért olyan nagy szó ez? Végülis, 17 napja beszéltünk utoljára. Igaz, hogy abban maradtunk, délután visszahív, mert dolga van, de hát azóta is hív. 

Szóval miután láttam, hogy elég jól van a facebookozáshoz, gondoltam felhívom és megkérdezem, mikor és hogyan lett vége a kapcsolatunknak. Hogy utál-e, vagy lehet még közöttünk normális kapcsolat? Barátomnak tekinti-e magát, avagy el akar vágni tőlem mindent?

A cuccai itt vannak nálam jó ideje, várják, hogy feladjam postán. Egy-két ruhadarab, a mini képregények, amiket kettőnkről rajzoltam, egy könyv, amibe sosem olvasott bele (mert nem volt nálam annyit végül), a lányom rajzai, amiket neki rajzolt, néhány tisztálkodószer és persze a pénze, amit itthagyott nagylelkűen, de nem használtam belőle, így csak őriztem neki. Belecsomagolnám még a szerelmet, amit iránta érzek, a tiszteletet, a biztonságérzetet, az önbizalmat, amiket mind miatta szereztem meg, majd veszítettem el egy lapon. Ezutóbbiakat sajnos nem tudtam belerakni a dobozba. Valahogy hozzámnőttek.

Ez az, amit szeretnék levetkőzni magamról. A kudarcot, a szégyent. Az érzést, hogy nem vagyok fontos. Az érzést, hogy fontos vagyok, de minden más fontosabb. 

Így hát fel is hívtam rögtön, hiszen pár perce posztolt, biztosan bent van, pihen. De nem vette fel. Nagyon izgultam, mit is mondjak neki? Gondoltam azzal kezdem, hogy megkérdezem, miért hagyott el? De aztán úgy éreztem ez túl erős? Akkor inkább megkérdezem, hogy van? Mi történt vele az elmúlt hónapokban, amiért ennyire magába fordult? Aztán már ott tartottam megkérdezem, hogy bár most nem vagyunk párkapcsolatban, de lesz-e olyan etap az életében, mikor már készen áll rám? Folytatjuk-e? Lesz-e köztünk valami? És onnan, hogy határozottan szakítsak vele eljutottam odáig, hogy visszakönyörögjem magam hozzá. Megalázkodás...

Végül nem vette fel a telefont és én megnyugodtam. Nem csináltam magamból újra hülyét. 

Nagyon szeretni valakit veszélyes dolog. Főleg, ha közben ismerjük meg az illetőt. Mert ki tudja, lehet, hogy kiderül, hogy bántani fog. Lelkileg, testileg, nem mindegy? A lelki fájdalom úgyanúgy fáj, csak még zavaróbb, mert nem tudod bekötözni a sebet. Nincsen rá gyógyír. Annyit tehetek magamért, hogy megpróbálom magam megoldani ezt a gondot. Kiszeretni abból, aki nem szeret.

Időközben, mikor már tudtam, hogy a kapcsolatunknak befellegzett, elkezdtem nyitni a világ felé. Elkezdtem túrázni, vagy legalábbis olyan programokat keresni, amik kint vannak a természetben. Új embereket akartam megismerni. Fogalmam sem volt róla, mi zajlik a pasim életében, de esélyem se lett volna megtudni. Újra elmondta volna, hogy szeret és hálás, hogy viszont szeretem, aztán szevasz. Szarik a fejemre. Újabb hetek telnek el úgy, hogy nem beszélünk. 

A legkínzóbb érzés az egészben az, hogy tudom, ha elém állna és azt mondaná: Mostantól készen áll egy kapcsolatra, készen áll szeretni engem, készen áll beszélni velem, készen áll tervezni velem, azt mondanám, hogy menjünk. De közben tudom, hogy csak a szívem súja ezt. Az agyam azt mondja, hogy teljesen megbízhatatlan, labilis ember, aki nem törődik az érzéseimmel, minimális szinten sem. Én nem férek bele az életébe, csak azt nem értem, ezt miért nem mondta el?

És most van egy másik férfi az életemben. Aki arra tanít, hogyan kell szeretni, milyen az, ha figyelnek rám, milyen az, amikor fontosnak érzem magam, milyen az, amikor tiszteljük egymást? Nem járunk. De pár hét alatt többet mutatott a világból, mint eddig bárki más. És ijesztő lenne ezek után visszacsöppenni egy olyan kapcsolatba, ahol értéktelenné válok újra. 

Az, hogy le kell zárnom a kapcsolatomat a volt barátommal nagyon nehéz, hiszen közben szeretem. Nagyon. És még nem találtam meg a módját annak, hogy ezt a szerelmet elpusztítsam. De úgy érzem, jó úton haladok és ez a sok kedves ember, aki mind-mind másmilyen, remekül elvonja a figyelmemet a múltról és bíztatnak és támogatnak, hogy ne érezzem magam egy mosott rongynak, ahogy az elmúlt jó pár hónapben tettem. Nem tudom, hogy akivel most vagyok, fog-e szeretni? Neki is időre van szüksége, nekem is. Én egyelőre elnyomom a komolyabb érzelmeimet iránta, hiszen csak bonyodalmat okoznának. És ha valamire, hát bonyodalomra már igazán nincsen szükségem a továbbiakban. Én még mindig ott tartok, hogy várom azt a férfit, aki leígérte nekem a csillagokat az égről. Előbb-utóbb rájövök, hogy a tettek többet jelentenek a szavaknál. Ez a folyamat már elindult és jelenleg boldog vagyok. Valaki mással. De ha visszatekintek csak egy kicsit is, elönt a szomorú szerelem, amire már nem akarok többé gondolni.

Nem értem magamat... Nem értek én semmit. 

Meg kell találnom önmagam.