Mindenkori új kezdet
Kicsit megállok lélegezni.
Nem mintha a körülmények fullasztóak lennének, egyszerűen csak én magam annyira rossz felé vettem megint az irányt, hogy meg kellett állnom körülnézni, hogy AKKOR MOST MI A FRANC VAN?
Semmi különös. Az évenkénti kötelező jellegű insomnia. Lassan 3 hete vagyok benne, úgy érzem, hogy most már kezd javulni a helyzet. Továbbra sem tudok nyugodtan aludni. Elalvás előtt, közben és után is feszült vagyok. Rá lehetne ezt fogni sok mindenre, de leginkább talán az a probléma, hogy hozzászoktattam magam ehhez az állapothoz. Nemalvás.
Eleinte jó buli, megbeszélek dolgokat magammal. De amikor már semmi értelmesről nem tudok diskurálni az agyammal, akkor mindenféle lehetetlen szituációt szül, miközben én feszült vagyok, vagy félek, vagy szomorú leszek tőle. Majdnem minden este megríkatom magam. Robi ilyenkor már mélyen alszik, nem is az a lényeg, hogy tudjon róla. Bár néha mondom neki. A lelki szemeim előtt lejátszódik egy jelenet, ami annyira magával ragad, hogy már-már azt gondolom, az a valóság. Ez nem alvás, de nem is ébrenlét. Úgy hívom, hogy ébren álmodás. Tudom direkt is csinálni, de annak semmi értelme. Nappal általában mással szoktam elütni az időt, idétlenül néznék ki, ha ülnék a kanapén nyitott szemmel és a tekintetem a messzibe révedne (3 méterrel odébb, a falnak). Meg hát minek?
Tegnap este hasonlót produkáltam. Fújt a szél, Abigél és Robi aludtak, én meg hosszas forgolódás után úgy döntöttem, kiürítem az agyam. Ilyenkor szép lassan visszaszivárognak az emlékek és a képek és megtöltik a feketeséget. Először egy kék fény jelent meg. Elkezdett keringeni körülötte valami. Aztán még több fekete árny táncolta körbe. Nem érdekelt, hogy mi az, éppen ez a lényeg, csak hagyom magától beszivárogni a dolgokat, anélkül, hogy bármit is dirigálnék az agyamnak. Aztán láttam emberek sziluettjeit. Mellőlem váltak ki a sötétből és a fény felé mentek. Egyenesen bele az akkor már örvénylő kék fénytengerbe. Olyan volt, mintha egy villám megragadt volna ég és föld között, ragyogott. A sötét alakok meg mint a zombik, úgy vánszorogtak a fény felé. Még mindig körözött valami körülötte. Egyre inkább kivehetőek voltak. Maszkok. Majdnem feketék, de néha a fényben megcsillant a felülete. Sötétbarna, faragott maszkok. Először azt hittem, hogy emberi arcok, de aztán kirajzolódott még élesebben. Majmok voltak. Először egy csimpánzt láttam, volt ott orangután meg gorilla. Aztán azt hittem, hogy volt köztük egy emberi arc is, de az meg egy pávián volt. A maszkok egyre gyorsabban köröztek a fénycsóva körül, ami fénycsóva pedig egyre több üres tekintetű ember sziluettet szívott magába és tüntette el.
Ennyi. Arra tértem magamhoz, hogy az értelmén gondolkoztam a jelenségnek. De pont az a lényeg, hogy ne az értelmet keressem, egyszerűen csak sodródom az elmémben.
AZ ÚR
Csak hódolat illet meg, nem birálat.
LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem. (Az angyalokra mutatva) Dicsér eléggé e hitvány sereg, És illik is, hogy ők dicsérjenek. Te szülted őket, mint árnyát a fény, De mindöröktől fogva élek én.
AZ ÚR
Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag, Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?
LUCIFER
Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.
AZ ÚR
Én végtelen időtől tervezem, S már bennem élt, mi mostan létesült.
LUCIFER
S nem érzéd-é eszméid közt az űrt, Mely minden létnek gátjaul vala S teremtni kényszerültél általa? Lucifer volt e gátnak a neve, Ki a tagadás ősi szelleme. - Győztél felettem, mert az végzetem, Hogy harcaimban bukjam szüntelen, De új erővel felkeljek megint. Te anyagot szültél, én tért nyerék, Az élet mellett ott van a halál, A boldogságnál a lehangolás, A fénynél árnyék, kétség és remény. - Ott állok, látod, hol te, mindenütt, S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?
AZ ÚR
Hah, pártos szellem! el előlem, el, Megsemmíthetnélek, de nem teszem, Száműzve minden szellemkapcsolatból Küzdj a salak közt, gyűlölt, ídegen. S rideg magányod fájó érzetében Gyötörjön a végetlen gondolat: Hogy hasztalan rázod porláncodat, Csatád hiú, az Úrnak ellenében.
LUCIFER
Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól, Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. - Együtt teremténk: osztályrészemet Követelem.
AZ ÚR
(gúnnyal) Legyen, amint kivánod. Tekints a földre, Éden fái közt E két sudar fát a kellő középen Megátkozom, aztán tiéd legyen.
LUCIFER
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem, Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni. (Indul.)
Nem mintha a körülmények fullasztóak lennének, egyszerűen csak én magam annyira rossz felé vettem megint az irányt, hogy meg kellett állnom körülnézni, hogy AKKOR MOST MI A FRANC VAN?
Semmi különös. Az évenkénti kötelező jellegű insomnia. Lassan 3 hete vagyok benne, úgy érzem, hogy most már kezd javulni a helyzet. Továbbra sem tudok nyugodtan aludni. Elalvás előtt, közben és után is feszült vagyok. Rá lehetne ezt fogni sok mindenre, de leginkább talán az a probléma, hogy hozzászoktattam magam ehhez az állapothoz. Nemalvás.
Eleinte jó buli, megbeszélek dolgokat magammal. De amikor már semmi értelmesről nem tudok diskurálni az agyammal, akkor mindenféle lehetetlen szituációt szül, miközben én feszült vagyok, vagy félek, vagy szomorú leszek tőle. Majdnem minden este megríkatom magam. Robi ilyenkor már mélyen alszik, nem is az a lényeg, hogy tudjon róla. Bár néha mondom neki. A lelki szemeim előtt lejátszódik egy jelenet, ami annyira magával ragad, hogy már-már azt gondolom, az a valóság. Ez nem alvás, de nem is ébrenlét. Úgy hívom, hogy ébren álmodás. Tudom direkt is csinálni, de annak semmi értelme. Nappal általában mással szoktam elütni az időt, idétlenül néznék ki, ha ülnék a kanapén nyitott szemmel és a tekintetem a messzibe révedne (3 méterrel odébb, a falnak). Meg hát minek?
Tegnap este hasonlót produkáltam. Fújt a szél, Abigél és Robi aludtak, én meg hosszas forgolódás után úgy döntöttem, kiürítem az agyam. Ilyenkor szép lassan visszaszivárognak az emlékek és a képek és megtöltik a feketeséget. Először egy kék fény jelent meg. Elkezdett keringeni körülötte valami. Aztán még több fekete árny táncolta körbe. Nem érdekelt, hogy mi az, éppen ez a lényeg, csak hagyom magától beszivárogni a dolgokat, anélkül, hogy bármit is dirigálnék az agyamnak. Aztán láttam emberek sziluettjeit. Mellőlem váltak ki a sötétből és a fény felé mentek. Egyenesen bele az akkor már örvénylő kék fénytengerbe. Olyan volt, mintha egy villám megragadt volna ég és föld között, ragyogott. A sötét alakok meg mint a zombik, úgy vánszorogtak a fény felé. Még mindig körözött valami körülötte. Egyre inkább kivehetőek voltak. Maszkok. Majdnem feketék, de néha a fényben megcsillant a felülete. Sötétbarna, faragott maszkok. Először azt hittem, hogy emberi arcok, de aztán kirajzolódott még élesebben. Majmok voltak. Először egy csimpánzt láttam, volt ott orangután meg gorilla. Aztán azt hittem, hogy volt köztük egy emberi arc is, de az meg egy pávián volt. A maszkok egyre gyorsabban köröztek a fénycsóva körül, ami fénycsóva pedig egyre több üres tekintetű ember sziluettet szívott magába és tüntette el.
Ennyi. Arra tértem magamhoz, hogy az értelmén gondolkoztam a jelenségnek. De pont az a lényeg, hogy ne az értelmet keressem, egyszerűen csak sodródom az elmémben.
AZ ÚR
Csak hódolat illet meg, nem birálat.
LUCIFER
Nem adhatok mást, csak mi lényegem. (Az angyalokra mutatva) Dicsér eléggé e hitvány sereg, És illik is, hogy ők dicsérjenek. Te szülted őket, mint árnyát a fény, De mindöröktől fogva élek én.
AZ ÚR
Hah, szemtelen! nem szült-e az anyag, Hol volt köröd, hol volt erőd előbb?
LUCIFER
Ezt tőled én is szintúgy kérdhetem.
AZ ÚR
Én végtelen időtől tervezem, S már bennem élt, mi mostan létesült.
LUCIFER
S nem érzéd-é eszméid közt az űrt, Mely minden létnek gátjaul vala S teremtni kényszerültél általa? Lucifer volt e gátnak a neve, Ki a tagadás ősi szelleme. - Győztél felettem, mert az végzetem, Hogy harcaimban bukjam szüntelen, De új erővel felkeljek megint. Te anyagot szültél, én tért nyerék, Az élet mellett ott van a halál, A boldogságnál a lehangolás, A fénynél árnyék, kétség és remény. - Ott állok, látod, hol te, mindenütt, S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?
AZ ÚR
Hah, pártos szellem! el előlem, el, Megsemmíthetnélek, de nem teszem, Száműzve minden szellemkapcsolatból Küzdj a salak közt, gyűlölt, ídegen. S rideg magányod fájó érzetében Gyötörjön a végetlen gondolat: Hogy hasztalan rázod porláncodat, Csatád hiú, az Úrnak ellenében.
LUCIFER
Nem úgy, ily könnyen nem löksz el magadtól, Mint hitvány eszközt, mely felesleges lett. - Együtt teremténk: osztályrészemet Követelem.
AZ ÚR
(gúnnyal) Legyen, amint kivánod. Tekints a földre, Éden fái közt E két sudar fát a kellő középen Megátkozom, aztán tiéd legyen.
LUCIFER
Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem, Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni. (Indul.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése